Azért kapta a cím a I.-t mert az alábbo kutatástörténet Manga János: Palócok c. kötetéből való, és a teljessége nem valós, az 1960-70-es évek nagy palóckutatását összegző 4 kötetes Palócok kötet valamint az igencsak kezdetleges és csírájában megrekedt 2002-es új palóckutatás megemlítése nélkül.
"Horváth Péter 1801-ben Bélapátfalva környékén még mindössze tizenegy falu palóc voltáról tudósított, utóbb az egyes szerzők fokozatosan kiterjesztették a Palócföld határait Heves, Nógrád, Gömör, Borsod, majd Hont megyére is. Az 1880-as években már hozzávetőlegesen a Sajó és a Garam völgye között lakozó magyarokat tartotta a néprajzi szakirodalom palócoknak, bár igaz, hogy változatlanul nem alakult ki többek által elfogadott vélemény, inkább egyéni elképzelések láttak napvilágot. Csak a két világháború közötti időszakról mondható el, hogy a népnyelvi kutatásokat alapul véve, nyelvjárási jelenségek alapján a néprajzban is uralkodóvá vált az a felfogás, hogy nagyjából a Nyitra és a Hernád közötti, északon a magyar-szlovák nyelvhatárral, délen az Alföld peremvidékével közrefogott hatalmas terület magyar lakossága nevezhető palócnak. Ezt fogadta el Viski Károly is a néprajzi csoportok és vidékek rendszerezésében.
Hunfalvy Pálnál maradva, ő nem foglalkozott a területi kérdéssel. Kritikai állásfoglalása azonban véget vetett a palóc kutatás romantikus korszakának. Egyidejűleg a palócság elvesztette az őt addig övező nemzeti érdeklődést, nem került többé országos figyelem középpontjába, ha nem helyismereti színtérre szorult vissza a vizsgálata. Hunfalvy álláspontja részét képezte a magyar tudományos élet pozitivista irányvételének, az őstörténeti elképzelések megrostálásának, mely többek között a hun-székely eredeztetés cáfolatával és a finnugor nyelvhasonlítás diadalával járt együtt. A népismeretben, közelebbről a néprajzban mindez nem jelentette a romantikus örökséggel való teljes szakítást, hanem a hangsúly az őstörténetről áttevődött a kultúra leírására, amitől közvetlenül már nem vártak korai századokra vonatkozó lényeges fölismeréseket.
Az eredetkérdés megszűnt a palóc kutatás tehertétele lenni. Alább azonban látni fogjuk, hogy itt sem vesztek ki teljesen az őstörténeti szerepkörre vonatkozó lelemények, mert a magyar őstörténet nem egy fontos kérdése változatlanul válasz nélkül állt, legalábbis vitatható feleletet kapott, s így továbbra is - egészen napjainkig - tág tér nyílott és nyílik a historizálásra. Hunfalvy után azonban tekintélyes kutató már nem jelentkezett újabb palóc őstörténeti elmélettel, hiszen míg a tudománytörténetben a romantikus eszmeiségű legszélsőségesebb elképzelések „vétkét" is megbocsátja a hőskornak járó tisztelet, a hasonló ötletfölvetések később tudománytalan kalandokká süllyednek. A palócság néprajzának e fordulat után is maradt elegendő vonzereje. Nem került túlságosan háttérbe akkor sem, amidőn századunk első évtizedeiben Györffy István föllépésével a hazai kutatásban kialakult az Alföld-központúság.
Pintér Sándor, Nyáry Albert és Istvánffy Gyula képviselték először a palócok kutatásában a helyi érdekeltségű etnográfiát. Említést érdemel még kortársuk, Findura (Farkasfalvy) Imre földrajzi és helytörténeti író, aki még igen erősen tapadt a korábbi történeti elképzelésekhez. Ezzel és önmagában az érdeklődés folytonosságának ápolásával hatott Pintérre. Mindnyájuk közt a legjellemzőbb Pintér állásfoglalása, ahogyan kinyilatkoztatja hűséget a romantikus tradícióhoz: „Miből ismerjük meg a népek múltját, ha azoknak írott hagyományai nincsenek? Mondáiból, melyekben régen múlt családi vagy társadalmi belszervezetének élénk jellege vonul keresztül. Viseletéből, melynek egy-egy alkatrésze századokon keresztül megtartja eredeti jellegét és az ahhoz kötött ősi fogalmat. Vallásából, mely ha még annyi alakváltozáson szűrődött legyen is keresztül, ősi jelentőségét elveszteni nem képes soha. Játékaiból és gyülekezési mulatságaiból, melyeket még az éghajlati viszony sem képes megsemmisíteni és ősiségéből kivetkőztetni.” Ezek után joggal támadt nagy vehemenciával Hunfalvynak, hozzá vévén az egész akadémiát, amiért távoli és kiveszett népekkel inkább törődnek, mint az élő hazai népcsoportokkal. Mind Hunfalvynak, mind Jerneynek szemére hányta, hogy nagy horderejű kijelentéseket tettek a palócokról, de egyikük sem utazott el a Mátra vidékére, hogy megismerje, akikről ír. A mulasztást pótlandóan írta többek közt könyvét.
A történeti kutatás bírálata a jelenre irányította a figyelmet. Az okot Pintérnél jobban megfogalmazta néhány évtizeddel később Nyáry Albert báró. Gyűjteni kell minél többet és minél szélesebb körben, mert a civilizáció fölgyorsuló hatása elhalványítja a palócság sajátos vonásait, s eltűnésükkel pótolhatatlan ismereteket veszítünk. Ez a vélekedés pontosan beleillik a századforduló magyar néprajzi kutatásának képébe. Akár Hermán Ottót is idézhetnénk, aki nemegyszer megjegyezte, hogyan múlik el egyik évről a másikra az ősfoglalkozások világa.
Pintér és Nyáry színes egyéniségek voltak. Az utóbbi az előbbi példáján lelkesedve vált a palócok kutatójává. Végül ő írta meg az Ethnographiában mestere kitűnően jellemző nekrológját: „Dilettáns maradt egészen haláláig. Rajongó, idealista, csapongó gondolatmenetét fékezni nem tudó és nem akaró dilettáns. Olyan, aki folyton elméletek felállításán törte a fejét, amelyek nagy része a paradoxon határán állott, s melyek mégis mindenkor tagadhatatlan elmeéllel voltak felállítva - értékes mag körül szivárványos szappanbuborékok.” Pintér, a bogaras szécsényi ügyvéd még életében a budapesti Nemzeti Múzeumnak adományozta régiséggyűjteményét. Szenvedélyesen kutatta a palócság múltját és jelenét. „Járt-kelt, kutatott, kérdezősködött, hogy adatokat találjon arra nézve, hogy a tündéreknek a birodalma a Mátra völgyeire terjedt ki, hogy Tündér Ilona palóc menyecske volt …” - írta róla Nyáry. A dilettáns szót napjainkban egyértelmű elmarasztaló jelentésével ellentétben, Nyáry még elismerő és elnéző értelemmel használta, hiszen ő maga műkedvelő arisztokrata volt. E szempontból törekvéseik inkább csak fokozatokban különböztek. Nyáry festőnek tanult, verseket, regényeket, színműveket, sőt filmforgatókönyvet írt. Politikával, történetírással, művészetkritikával, régészeti ásatással, lapszerkesztéssel és nem utolsósorban néprajzzal foglalkozott. „Tudom, hogy mily veszedelmes rálépni a mondavilág bűbájos, de ingoványos mezejére, ahol a szaggatott virágok hazug, mérges illattal telvék sokszor ..." - írta, de azért mindjárt rálépett és kifejtette a maga saját őstörténeti elképzelését, mely a távoli Ázsiába vitte a palócok származását. Nem ezért, hanem tagadhatatlanul jó megfigyelőkészséggel írt néprajzi dolgozataiért tartjuk számon a nevét. Némelyik takaros vázlata egy majdan megírható, de soha el nem készült falumonográfiának.
Az anyagközlés a fő érdeme Pintér említett könyvének is. Hiszen hiába adott Szeder Fábián néhány szempontjában máig érvényes mintát a népleírásnak, hiába lett az 1820-as években a magyarországi népismeret katalizátora a palócok iránti érdeklődés, követője Pintér könyvéig (1880-ig) épp a palócok vizsgálatában alig akadt. Néhány kisebb íráson kívül leginkább Pap Gyula 1865-ben Sárospatakon Erdélyi János ösztönzésére megjelent dalgyűjteménye érdemel említést. A Karancsalján összeszedegetett szövegekből Gyulai Pál és Arany László szívesen idézett népköltészeti tárgyú írásaiban. Bevezetése néhány vonatkozásban talán még érdekesebb. Kitűnő, de sajnálatosan rövid leírást nyújt a népélet fontos területeiről, a családszervezetről, az öltözködésről, a viselkedésről, az erkölcsről.
Pintér könyve ennél sokkalta szélesebb tablót rajzol a palócok néprajzáról, és ez a másik tudománytörténeti érdeme, mert a harcos lokálpatrióta így lett előfutára az önálló néprajzi táj monográfia-írásnak. Nem tudjuk, mennyiben volt tette ösztönös vagy mennyiben tudatos. Az évtizedek óta virágzó lokális leírásokból tanulhatott, de ezeken túllépett, sőt kihámozta az etnográfiát mind a 19. századi leíró statisztika széleskörű adathalmazából, mind a képes útleírás divatjából, melynek csúcsteljesítményét Orbán Balázs alkotta meg a Székelyföld leírásával. Pintér megelőzte a vasi Hegyhátról dolgozatokat és az árvai szlovákokról pompás könyvet író, méltatlanul elfeledett Nagy Józsefet is. Jankó János geográfiai iskolázottságú, valóban szaktudományi igényű tájmonográfiái pedig csak több, mint egy évtizeddel követték Pintért.
A fáradhatatlanul gyűjtő vidéki tanár típusát testesítette meg Istvánffy Gyula. Bár munkássága jóval gazdagabb a Pintérénél, annak könyvéhez képest mégis töredékesebbnek hat. Igaz, hogy ő is kiadott egy kötetet Palóc néprajzi tanulmányok címmel, ami azonban nincs megszerkesztve. Népköltési darabok (balladák, dalok, szokásleírások) valamint folklorisztikai dolgozatok laza füzére. Később építkezéskutatással, kiterjedtebb folklórgyűjtéssel és számos más tárggyal foglalkozott értékes cikkeiben, ám az összefoglalásig, általános jellemzésig sosem jutott el. Mellette még meg kell említeni Pápai Károlyt (1861-1893), az obi ugorok kiemelkedő kutatóját, aki a budapesti Néprajzi Múzeum szolgálatában palóc területen is gyűjtött. Sajnos korai halála miatt csupán két leíró tanulmányt ismerünk tőle. Külön figyelmet érdemel Fábián Gyula losonci rajztanár, a Malonyay-kötetek munkatársa is díszítőművészeti dolgozatai miatt.
Tényanyaga okán értékes Farkas Pál tanulmánya Nógrád megye népéről a vármegyei monográfiák megfelelő kötetében, mely bő leírást ad a szlovákokkal együtt a palócnak nevezett magyarokról. Gömör és Hont megye néprajzát ugyanebben a sorozatban Komoróczy Miklós rozsnyói testnevelő tanár, kisvárosi lapszerkesztő, az anekdotázó, kedélyes dzsentri jellegzetes figurája készítette el. Gömör különböző nemzetiségeiről együttesen máig ez az egyetlen összegző tanulmány. Hitelesebb és részletesebb, mint a csupán üzleti vállalkozásként írt honti fejezet. Komoróczy Gömörben a barkókat helyezte előtérbe, mint a palócság kiemelkedően sajátos keleti csoportját, de a részleteiben gazdag leírás adós maradt a néprajzi csoport hitelt érdemlő körülhatárolásával. A honti magyarokat viszont „huntyiak"-ként, önelnevezéssel próbálja elhatárolni, váratlan ellentmondással azt állítva, hogy büszkén vállalják a palócsághoz tartozást is, ami - előbb láttuk - aligha utal a valóságos helyzetre.
Az első világháború előtti évek legnagyobb és legértékesebb vállalkozása - a már említett - Malonyay Dezső és társai által gondozott sorozat palóc kötete volt, mely a háborús nehézségek miatt csak 1922-ben jelenhetett meg. Malonyay már nem érte meg kiadását. Arról, hogy némi habozás után került be a címébe a palóc szó, ugyancsak szóltunk. Egyébként semmiféle olyan gondolat felvetést nem tartalmaz, mely akár a sorozatban kiemelkedő helyet biztosított volna neki, akár a palócok kutatását új mederbe terelte volna. Anyaggyűjtési és közlési szempontjai nem lokálisak, hanem azonosak az egész sorozatéval, mely a szecessziós nemzeti művészet kialakításának jegyében készült.
A századelőről alkotható képünkhöz tartozik még egy kis példányszámú kötet, a későbbi jeles művészettörténész, Schoen Arnold ifjúkori munkája, a kitűnő válogatást nyújtó ipolybalogi népköltési gyűjtemény.
Az utóbb említett könyvek a palócság kutatásának mégis valamelyest újabb szakaszát jelzik, bár a szinte észrevétlen átmenet miatt a szakaszhatárt nehéz volna pontosan kijelölni. Immár évszázados múltra visszatekintve az első világháborút követően is változatlanul él a palócok iránti néprajzi érdeklődés. Ami eltűnik belőle, az a magántudósi, műkedvelői munkálkodás, ami teret hódít az a szakszerűség és az addig kevésbe figyelemre méltatott témák vizsgálata. Ám a helyi műkedvelőkkel együtt jó időre eltűnik az egyetlen népcsoport, a palócok kutatásának szentelt teljes életmű is. Noha a két háború között a tudományos szempontok egyre inkább érvényesülnek a majdnem kizárólag leíró jellegű cikkekben, a palóc kutatásnak elhalványulnak egyéni színei, elveszti sajátos céljait, mert eltűnnek mögüle a speciálisan ösztönző gondolatok. A palócok már nem azért érdeklik az etnográfusokat, mert palócoknak nevezik vagy hiszik őket, hanem úgy tekintenek rájuk, mint az egyik magyarlakta vidék parasztembereire. A magyar néprajzra még jellemző ebben a korban is az őstörténeti érdeklődés, ám ekkor már a palócoknak nincs benne szerepük.
A különösebb módszertani elképzelés és elvi megalapozottság nélküli adatfelvétel, mely a magyar néprajztudományban századunk első évtizedeiben uralkodott, a tárgytörténet és a motívumhasonlítás túlsúlya, mely végső soron a kultúra történeti rétegeit kívánta föltárni, tematikus szétaprózódáshoz vezetett. Ez a szemlélet nem kedvezett a Pintér Sándoréhoz hasonló célú összegző munkának, és nemcsak a palóc vidéken, hanem Jankó János halála után Gönczi Ferenc göcseji kötetét kivéve - Magyarország más tájairól és népcsoportjairól sem készültek néprajzi monográfiák. A magyar népcsoportok együttes áttekintését pedig csupán néhány tudománynépszerűsítő dolgozat vállalta.
Bátky Zsigmond tollából származik az első, mely 1905-ben a magyarokkal együtt még a korabeli ország minden nemzetiségét számbavette. Úttörő volta mellett két szempontból érdemel figyelmet. Először: változatlanul vonzódik a romantikus nemzetjellemtanhoz, vagyis vallja, hogy az egyes népcsoportok tulajdonságai alkotják az egész nép karakterét. Másodszor: jellemző tulajdonságokként olyan kulturális elemeket és magatartásformákat sorakoztat föl, melyek vagy túl általánosak vagy térben és időben annyira különböző eredetűek, hogy nem vagy alig vonatkoztathatók egymásra. A palócokról például ezt írja: „A férfiaknak kedves foglalkozása a földmivelés, az állattartás, az asszonyoknak a kendertermelés, mely jövedelmük fő forrását adja . . . Cifrálkodásra mindkét nemnek nagy a hajlandósága.
Bátky módszertani hibái évtizedeken át hatottak. Húsz év múlva Györffy István mindössze a palócok „igen szép" viseletét emelte ki a Milyen elemekből áll a magyar nép? című dolgozatában. Aránytalanul kisebb terjedelmet juttatott nekik, mint más hasonló létszámú, sőt kisebb népcsoportoknak. Ő, aki a magyarság török etnikai és kulturális kapcsolatait egész életművében, kiemelkedően éppen idézett írásában is, hangsúlyozta, határozottan tagadta a kabar-kun utódságot. Indoka: nem a kunokra, ezáltal az alföldi magyarokra, hanem mint egy másik cikkében írta, a „szlávokra", azaz a szlovákokra hasonlít néprajzuk. Györffy hitt a recens adatok őstörténeti hitelében. Szemlelete szerint, ha a palócság kun vagy más törökös eredetű, a 19-20. századi kultúráján annak meg kellene látszania. Ezzel szemben a domb- és hegyvidéken lakó palócság közt nem nomád koncepciójának elemeit, ellenkezőleg, annak ellentétpárját az európainak nevezett gazdálkodási-települési rendszert fedezte fel. Így érthető, hogy Györffy 1909-10. évi honti gyűjtéseinek alig van nyomtatásban megjelent tanúsága, és az alapelméletébe bele nem illő palócság tanulmányozása hiányzik munkásságából.
Viski Károly a néprajzi csoportokat és tájakat számba véve, tartózkodott jellemzésüktől, éppen azért, mert nem tartotta sem elegendőnek, sem tudományosnak egy-egy tulajdonság kiemelését és általánosítását. Néhány esztendővel mégis követte az általa elvetett gyakorlatot, és jobb híján megkísérelte egységesen jellemezni a palócnak nevezett népességet. Lényegében ugyanezen a csapáson haladt Gunda Béla is a korábbiaknál jóval részletesebb néprajzi csoport-bemutatásban. Viszonylag keveset írt a palócokról, de elfogadta a kabar eredet lehetőségét, és kiemelte a család szervezet, a faragási tehetség, a vallásosság és a viselet jellemző szerepét."
